Hírek

Hatdanos türelemmester

Évtizedek óta fáradhatatlan lelkesedéssel és türelemmel tanít óvodásokat, kisiskolásokat dr. Németh Endre, a Testnevelési Egyetem Küzdősportok Tanszékének tanszékvezető tanára. Az egyetemistákat, leendő testnevelőket és fekete öves mestereket pedig arra oktatja, miként kell nevelni és tanítani a kicsiknek a dzsúdót. A hatdanos edzőpedagógus a WebNővérnek adott interjúban szól a betegségekkel való küzdelemről, a türelemről és praktikus tanácsot is ad az időseknek a testgyakorláshoz.

– Ön nemcsak dzsúdómester, hanem karateedzői végzettsége is van. Ám, mint mindenkinek, nem csak a maga „szakmájában” kényszerül néha küzdelemre. Számít-e a betegségekkel való megküzdésben az a tapasztalat, amit a küzdősportokban szerzett?

– Igen. Végül is egy betegséggel való megküzdésben óriási kitartás kell. Ha valaki feladja, akkor vesztésre áll. Úgy vélem, sok betegség lelki eredetű. Ha valaki nem vállalja fel a küzdelmet, akkor nehezebben gyógyul. Volt rákos ismerősöm, aki feladta, és ma már nem él, és van ismerősöm, aki már tíz éve kitartóan küzd – és él. Szerintem az élet legnagyobb kihívásai közé tartozik a betegségekkel való küzdelem. Aki győz, az a mindennapok hőse, noha nem jár érte érem. E téren az egyik legfontosabb tényező a kitartás. Sőt, ez egész életünkben nélkülözhetetlen. A Testnevelési Egyetemen megtanítjuk a leendő edzőknek, testneveléstanároknak, hogy az edzés rendszeres, szervezett, tervezett folyamat. Egyik sem nélkülözhető. A betegség legyőzésében is nélkülözhetetlen a tervezettség, és amikor számba vesszük, mi a tennivalónk, akkor feladatul tűzzük ki magunknak, hogy legyünk kitartóak.

– De hát mit tegyen, aki úgy érzi, elfogyott az ereje?

– Tévedés azt hinni, hogy a küzdősportokban az erő számít elsősorban. A legfontosabb tapasztalat, hogy fejben dől el minden. A betegségek legyőzéséhez is nélkülözhetetlen a fejben való „megküzdés”. Aki e téren győz, az nagyobb bajnok, mint az olimpiai aranyérmes.

– A legutóbbi edzésén azt láttam, hogy ön fájó derékkal ugyanúgy vezeti az edzéseket, mintha versenyformában volna. Nemcsak a dzsúdósokkal, hanem önmagával szemben is szigorú?

– Az edzéseket meg kell tartani. Kezdő edző koromban még fekvőgipsszel is elszökdelltem a tornateremig, hogy foglalkozzak a tanítványaimmal. Igazából azonban nem vagyok szigorú magammal, pedig szükség lenne rá, és akkor jobb állapotban lennék.

Hatdanos türelemmester (Németh Endre)

Fotó: Moldoványi Barnabás 

– Mivel tartozik önmagának?

– Sajnos csak heti egy–két alkalommal tornázom, pedig minden nap kellene. Ezt önkritikusan vallom be.

– Gyógytornára lenne szüksége vagy edzésre?

– Mindkettőre. Közeledek a hatvanhoz. Így, amit bemelegítésként végzek, az gyakorlatilag gyógytorna. Ajánlani tudom az idősebbeknek a szabadtéri, úgynevezett kondiparkokat. Betegnek vagy idősnek olyan gyakorlatot érdemes végezni, amelyben nem az egész súlyát mozgatja, hanem testének csak egy részét. Interneten is elérhető a parkok egy része, és meg lehet nézni, milyen tornaszerek vannak itt (https://welovebudapest.com/toplistak/keszulj-ingyen-a-nyarra-7-budapesti-kulteri-kondipark/). Itt, a TF-en a kicsik edzése után idősebb, volt versenyzők tartanak edzést. A senioroknak javaslom, hogy óvatosan mozogjanak, legyenek tisztába saját korlátaikkal. Érdemes hosszabb bemelegítést végezni.

– A fájdalom – nemcsak a betegségek –, hanem a küzdősportok „tartozéka” is. Tudatosan neveli-e a gyerekeket arra, hogy elviseljék a fájdalmat?

– Hozadéka a küzdősportoknak a fájdalom. És ehhez hasonló „kényelmetlenség” bizonyos gyakorlatok monotonitása. Erre még a vívók is panaszkodnak. Az idők múlását jelzi, hogy a mai gyerekek kevésbé tűrik a monotonitást. Így nehezebb kialakítani az alapokat. Ötven évvel ezelőtt még nem volt akkora választék a sportokban sem, a sportválasztásban meghatározóbb volt, hogy mi van a lakóhelyhez közelebb. Ma a játékosság előtérbe került, és játékos feladatok közben könnyebben elviselhető a fájdalom. Tudatosan mozdítom ki a gyerekeket a „komfortzónájukból”, hogy hozzászokjanak a gyűrődéshez. Az életben is a könnyebb út felé fordul, aki a sportban és a játékban hárítja a kényelmetlenségek vállalását. Aki a kényelmet választja, valószínűleg nem tud majd eredményeket elérni. A sportoló gyerekek eredményesebbek a tanulásban, önállóbbak, sőt a családi traumákat is könnyebben vészelik át.

– Miért?

– Mert megszokják, hogy rendszeresen alkalmazkodjanak a „mini” traumákhoz: már megint nem győzött, nem kapott érmet, pedig mindent megtett, amit tőle telt, és még fájt is. Az eleinte félszeg és szorongó gyerekek első és talán legfontosabb győzelmüket akkor aratják, amikor önmaguk gyengeségeit győzik le. A tornateremben szerzett tapasztalat a tornatermen kívül is hasznosul az életben.

– Az edzésen az egyik óvodáskorú kisfiú sírt, mert megütötte magát. Az edzés végén külön megdicsérte és vándoréremmel jutalmazta, mondván, noha sírt, mégis folytatta a gyakorlást. Mi a célja az ilyen jutalmazással?

– Az edzéseken mindenkinek vannak hullámvölgyei. Ha egy kezdő kisgyerek elsírja magát, de ezen túl tud lendülni, az dicséretet érdemel. Amikor utólag végiggondolom az edzéseket, sajnálom, hogy nem dicsértem eleget. Sokkal több elismerést kellene kapniuk nemcsak a gyerekeknek, hanem mindenkinek. Kevés a visszajelzés. A célom a motiváció erősítése. Arra törekszem, hogy a gyerek önmagához képest is fejlődjön.

– Az iskolákban kezelhetetlen gyerekeket is megszelídíti. Mi a titka?

– Akire otthon „lőnek”, nem biztos, hogy kezelhető. A családban traumatizáló ingereket átélő gyerekkel lehet, hogy én sem tudok mit kezdeni. Az edzőteremben bizonyos fokig könnyebb foglalkozni a nehezen kezelhető gyerekekkel, mert itt más ingerek érik őket. Például a küzdőjátékoknál a figyelmetlenséget szó szerint a saját bőrükön érzik. Ha ez kevés, akkor én teszem helyre azt, akit kell. Fontos, hogy a pedagógus alkalmazkodni tudjon a gyerekekhez, például észrevegye, ha a figyelmetlenség oka nem a szétszórtság, hanem a fáradtság. Szakmai tudás kell ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban a tanár vagy az edző ne csak feladatot váltson, hanem hangnemet is. És ha kell, akkor leoltom a villanyt, sötétben csináljuk a gyakorlatot. A „szelídítés” nem feltétlen a tanítási órán vagy az edzésen kezdődik. Felejthetetlen, ahogy a zugligeti iskolában a hittantanár, egy nagyon kedves nővér beállt pingpongozni a gyerekek közé. Erre sem volt rest annak érdekében, hogy megnyerje a kicsiket. Meg is szerették, vele szemben nyitottak lettek, szót fogadtak neki. 

– Az óvodás korú gyerekeknek japánul is tanítja a fogásokat. Ám eleinte még magyarul is alig értik a kis dzsúdósok, mit és hogyan kell csinálni. A gyerekek téblábolásán azonban soha nem mérgelődik. Honnan van ehhez türelme?

– Aki nem szereti a gyerekeket, ne menjen el pedagógusnak. A szeretet tesz türelmessé. És ehhez kapcsolódnia kell a kitartásnak. Vagyis a szeretet, a türelem és a kitartás nélkülözhetetlenek. Nagyon sok egyetemista megfordult a kezem alatt, aki kérte, hogy a vizsgatanításán ne legyenek tizennégy év alatti gyerekek. Nekik „konyhakész” tanítványokra volt szükségük, a csicsergő korosztályt nem tudták kezelni. Pedig azt is meg kell tanulni.

– Az edzéseken nemcsak gyerekeket tanít, hanem a testnevelési egyetem hallgatóit is arra, hogyan kell a dzsúdót oktatni a legfiatalabbaknak. Kihez kell több türelem? A kicsikhez vagy a hallgatókhoz?

– Amikor oktatok, lelkileg be vagyok állítva arra, hogy türelmes legyek. Ám nem mindent tudok tolerálni. Legutóbb az edzésen a hospitáló egyetemista a mobiljáról zenét hallgatott, és uralkodni kellett magamon, hogy ne zavarjam el. Neki követnie kellett volna az edzést, hiszen testnevelő lesz, aki azért tanul, hogy taníthasson. Úgy érzem, a kicsikhez több a türelmem, nem beszélve arról, hogy milyen állóképességre van szükségem az értekezletek végigüléséhez.

– A tanítványai között vannak a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ösztöndíjasai, fekete öves mesterek Afrikából, Ázsiából, Dél-Amerikából. Ők, akik gyakorló edzők, szintén azt próbálják ellesni, miként lehet a fárasztó, sok ismétléssel is járó gyakorlatokat a játékosság eszközeivel megszerettetni. Mi a célja azzal, hogy rengeteg olyan feladatot ad, aminek semmi köze a cselgáncshoz?

– Amikor a TF-en – amit ma Testnevelési Egyetemnek hívnak – tanultam, rengeteg kiváló tanár és edző fogásait lestem el, miközben számtalan élsportolóval kerültem kapcsolatba. Átvettem tőlük, amit lehetett, és ma beépítem a gyakorlatokat az edzésekbe. Így valóban sok olyan gyakorlatot végeznek a gyerekek, amelyek látszólag nincsenek kapcsolatban a dzsúdóval. Ezeket érdeklődéssel figyelik az elsősorban fejlődő országokból érkező mesterek. Hazájukban nagyon eltérőek a körülmények. Megpróbálok mindenkinek olyan muníciót adni, ami az eltérő dzsúdókultúrájú országokban is használható. Például Buthánból érkezett egy mester, aki háromezer méter tengerszint feletti magasságban tanítja a cselgáncsot, és talán harmincan dzsúdóznak az egész országban. Neki ugyanúgy szeretnék újat tanítani, mint az európai versenyeket rendszeresen látogató edzőnek.

– Mennydörgésszerű, ablakokat remegtető hangerővel biztatja vagy fegyelmezi a gyerekeket. A kicsik mégsem félnek „Bandi bácsitól”. Hogy lehet ez?

– Tapasztalják, hogy noha alkalmanként rájuk „dörgök”, de gyakran a hangommal „simogatom” is őket. Érzik, hogy miközben szeretem őket, a dzsúdó megszerettetésére is törekszem. Természetesen nem szabad úgy viselkednie az edzőnek, hogy féljenek tőle a gyerekek. Éppen ellenkezőleg, a bizalom megszerzése a cél.

Moldoványi Tibor

judo,interjú,Németh Endre,Küzdősportok Tanszék