Büszkeségeink

Tóth Tamás interjú

A Rióban megrendezett paralimpián Tóth Tamás aranyérmet szerzett 100 méter háton az S9-es sérültségi kategóriában. A végtaghiánnyal született Testnevelési Egyetem hallgatója jelenleg még pihen, így szakított ránk időt, hogy a riói élményeiről beszámoljon.

Tóth Tamás

Mióta és miért az úszás?

Mivel végtaghiánnyal születtem, nem volt egyszerű számomra sportágat találni. Az ilyen jellegű elváltozások gyakran vonzanak magukkal például gerincferdülést. A szüleim keresték a lehetőségeket, hogyan tudnék mégis egészségesen felnőni, így 1-2 éves koromban már lekerültem az uszodába.

Az biztos, hogy nem kezdted túl későn. Milyen volt az edzésekkel teli gyermekkor?

Tudni kell, hogy én mindig épek közé jártam iskolába is, edzésekre is. A versenyeken kívül nem nagyon érintkezem olyanokkal, akik hasonló testi fogyatékkal élnek. Mindig teljesen nyitott voltam az emberek felé, így könnyen elfogadtak engem. Talán az volt az egyetlen nehéz korszak az eddigi életemben, amikor el kezdtek érdekelni a lányok. Volt 1-2 olyan év, amikor gyakran frusztráltnak éreztem magam emiatt, a sport azonban segített ezen túllendülni. Ahogy jöttek a sikerek, már el is feledkeztem a problémámról.

Londonban még két ezüst, Rióban pedig már egy aranyérem lógott a nyakadban. Mit gondolsz az edzőváltásnak köszönhető ez az eredmény?

Az előző edzőmmel, Magyarovits Zoltánnal 14 éves korom óta dolgoztunk együtt. Úgy gondolom, hogy közrejátszott az edzőváltás is, de legfőképp annak köszönhetem a sikert, hogy ez már a második olimpiám volt. Tudtam, mire számíthatok, könnyebben fel tudtam készülni. A nevelőedzőmmel majdnem tíz évet dolgoztunk együtt és egy kicsit belefáradtunk ebbe a kapcsolatba. Mivel már nem nagyon tudtunk újat mutatni egymásnak, megbeszéltük, hogy továbbállok. A riói olimpiára való felkészülésben már Horváth Péter nyújtott segítséget számomra. Azt gondolom ez a kis környezetváltozás is pozitívan hozzájárult a teljesítményemhez.

Mennyire érezted magad támogatva a felkészülés során, illetve a versenyen?

Jelenleg három edzővel dolgozom, és hetente 1-2 alkalommal még masszőr is jár hozzám. Úgy gondolom, ez elegendő számomra. Pszichológushoz régebben még jártam magánéleti problémákkal, de a sport miatt sohasem volt erre szükségem.

Hogy érezted magad az olimpián?

Londonban sokkal idegesebb voltam. Most már lényegesen nyugodtabban versenyeztem, mint négy évvel ezelőtt. Bár terjengtek itthon a rémhírek, hogy milyen szörnyű volt a szervezés, ám én ebből semmit nem éreztem. Nyílván, aki 5 csillagos szállodára számított, csalódnia kellett. A szállás elfogadható volt, a sporteseményekre folyamatosan szállították a versenyzőket. Mindent összevetve nagyon jól éreztem magam.

Hogy fér bele az idődbe ez a rengeteg edzés? A jövő mennyire foglalkoztat?

Heti 10 vízi, plusz 5 szárazföldi edzésem van. Ez nyílván rengeteg időmet leköti, de próbálok gondolni a jövőmre is. Már szereztem egy középfokú edzői papírt, jelenleg pedig a Testnevelési Egyetemen vagyok levelező tagozaton sportszervezős hallgató. Tervezem, hogy a későbbiekben az évek során összegyűjtött tudást, tapasztalatokat továbbadjam másoknak.

Mi a cél? Mi a következő állomás?

Tervben van a jövő évi Világbajnokság Mexikóban. Az ezt követő 2019-es kvalifikációs VB-n névszerinti kvótát lehet szerezni az első és a második helyezettnek a tokiói olimpiára. Jelenleg a tervem kijutni a 2020-as olimpiára. Hogy azután mi lesz, még nem gondolkozom ennyire előre.

Milyen érzés az olimpia után a szürke hétköznapokban részt venni?

Érdekes. Az ember négy éven keresztül küzd és hajtja magát, minden napját reggeltől estig csak az tölti ki, hogy elérje a célját. Aztán, amikor eléri, hiába sikerül jól, marad utána egy furcsa, melankolikus érzés. Kicsit még azt érzem, hogy nem találom a helyem.

Mikor kezded újra az edzéseket?

November elején. Irány a következő olimpiai ciklus! Öt 5 hét szünetet kaptam. Néha kicsit zavarban is vagyok, mennyi szabadidő áll rendelkezésemre.

Gondoltad volna a kezdet kezdetén, hogy olimpikon leszel?

Athénhoz kell visszakanyarodnom a válaszért. 2004-ben még nézőként voltam az ötkarikás játékokon. Az akkori edzőm, Málnai István kiválasztotta néhány tanítványát, akit tehetségesnek tartott, hogy elvigye magával a görög fővárosba. Addig nem is igazán gondoltam bele, miért is úszom. Az athéni olimpia nagyon nagy hatással volt rám, akkor döntöttem el, hogy paralimpikon szeretnék lenni. 2008-ban sajnos még nem jutottam ki, de Londonban már ott lehettem. Rió után remélem, a tokiói olimpia is eredményesen zárul a számomra.

úszás,aranyérem,olimpia,paralimpia,olimpiai bajnok