A 90 éves Judik Zoltán mindmáig sajnálja, hogy lemaradt az 1955-ös kosárlabda Eb-aranyéremről

Kevés embernek adatik meg, hogy szellemi és fizikai jóllétben éli meg a 90. születésnapját. E ritka, kivételesen szerencsések közé tartozik május 5. óta Judik Zoltán építészmérnök, kosárlabdázó főiskolai világbajnok (1954), egykori olimpiai részvevő (1960, Róma).

Öröme mégsem teljes, hiszen az 1955-ös Európa-bajnoki nagy magyar sikerről önhibáján kívül lemaradt. Jubileumi beszélgetésünket 1955 felelevenítésével kezdtük.

– Már stabil válogatott voltam, amikor a budapesti Európa-bajnokság főpróbájaként Szófiában vettünk részt egy tornán. Itthon, a fogászaton szedtem össze egy hepatitiszfertőzést, amely hat hét lappangás után ütött ki rajtam - már besárgultan jöttem haza. Teljes karanténba kerültem, de a Népstadionban megrendezett döntő mérkőzést mégis személyesen láttam, mert megszöktem. Nehéz volt kívül lennem, amikor a pályán lett volna a helyem. Ráadásul mérnökként már én is közreműködtem a speciális fapadlóból kialakított játéktér előmunkálataiban.

– Emlékszik még a szovjetek elleni ütközetre, amelyen 40 ezer ember szurkolt a magyaroknak?

– Az a hangulat feledhetetlen. A mieink közül Bencze János, Simon János, Greminger János, Hódy László és Cselkó Tibor játéka emelkedett ki. Arra is élénken emlékszem, hogy a túl lelkes drukkereket civil nyomozók emelték ki a közönség soraiból. Egyetemi évfolyamtársamat, Kvetán Józsefet két nappal később az ország összes egyeteméről kizárták. 1956 óta Svédországban él.

– A kosárlabdázás szeretete nyilván már iskolás évei alatt kialakult?

– A Villányi úti cisztercita gimnáziumban, Düppong Mihály testnevelőnknél tettem meg az első lépéseket, esténként pedig rendre bámultam az iskola kisméretű termében a MAFC felnőttjeinek edzését. Tímár-Geng István és Attila, Bokor György, Telegdy György, Vadászi Ede, Szabó István, Bánkuti Béla és a többiek nagy hatással voltak rám. Egyik társunk édesapja azért alapította meg a Kelenföldi Munkás Sport Egyesületet, hogy mi, középiskolások is rendszeresen játszhassunk. A felnőttek között három év alatt a Budapest I. osztályig jutottunk. Ekkor érettségiztem, a MAFC pedig – Csányi Zoltán edző javaslatára - leigazolt engem.

– 1954-ben lett válogatott, majd 1956-ban a MAFC-cal bajnokságot nyert.

– A válogatottban 1960-ig fix csapattagnak számítottam, 116 szereplésig jutottam, klubszinten pedig tízszeres magyar bajnoknak mondhatom magamat. Soha nem lettem volna tíz aranyérem tulajdonosa, ha nem menekülök el a MAFC-ból a Honvédba, Vadászi Ede edző elől, akit egy hónappal később felmentettek… Egyébként a MAFC a kádári időszakban éppen olyan közellenségnek számított, mint labdarúgásban a Ferencváros.

– Az 1960-as olimpiai részvétel lehetősége nyilván „feldobta” a társaságot?

– Bolognában játszottunk előselejtezőt, többek között az olasz és az amerikai csapat is ellenfelünk volt, de a legjobb 16 között folytathattuk. Óriási pechsorozattal estünk ki a legjobb nyolc közül, végre előkerültek az igazán kemény ütközetek is. Több, minimális különbséggel elvesztett előmeccset követően a 9. helyen végeztünk.

– Röviddel a visszavonulása után komoly csábításban volt része?

– Kassai Ervin hívására végeztem el a bírótanfolyamot. Ő beiskolázott, én pedig levizsgáztam, majd az első alkalommal mindjárt egy élvonalbeli, bajai rangadóra küldött. A mérkőzésre egy korábbi templomból kialakított teremben került sor, ahol annyi mocskot kaptam a gyerekeim füle hallatára, hogy a lefújást követően azonnal közöltem Kassaival, én pedig ezt befejeztem. Az edzõsködés szóba sem jött, mert a mindenkori munkám abszolút kitöltötte a napjaimat. A családom nagyon örült ennek a bajai döntésnek, hiszen korábban rendszeresen hathetes tatai edzőtáborokon kellett részt vennem, ahonnan nemhogy hazamenni, de még telefonálni sem lehetett! Így végre visszakaptak engem.

– A legjobb korban, 31 évesen vonult vissza, miért?

– Elsősorban azért adtam le a szerelést, mert ha nem így teszek – annak ellenére, hogy már 1960-tól mérnökként dolgoztam – végleg nagy hátrányba kerültem volna a civil életben.

– Alighanem jól döntött, hiszen építészmérnökként is szép karriert futott be.

– 1968-ig dolgoztam a Népstadionban, majd a TF következett 1986-ig, ahol műszaki igazgató lehettem. A nyolcvanas évek elején kezdtük felépíteni a sporttechnológiai szakmát egy akkor új gazdasági formában, GMK-ban. Az építésztervezők mellett mindmáig alkalmazzák ezeket a szakembereket, akik egy sportlétesítményen belül a sportágak technikai követelményeit meghatározzák. A TF-ről a Hajós Alfréd Uszodába vitt az utam. Ebben az időszakban végezhettem a legváltozatosabb munkákat: részt vehettem a Hajós- és a Komjádi uszoda rekonstrukciójában is. Egyébként 2002-ben mentem nyugdíjba – ezekkel a sporttechnológiai megbízásokkal levezetésként mindmáig szívesen foglalkozom.

– Legemlékezetesebb munkái?

– Az évek során az athéni sportcsarnokon, a szíriai Hadmérnöki Főiskolán és a szombathelyi sportcsarnokon keresztül sok helyen közreműködtem a megvalósításban. A közelmúltban sikerült összeszámolnom: mintegy 160 különböző sportlétesítmény tervező-előkészítő munkálataiban vettem részt mérnöki pályafutásom során. Különösen a szívemhez nőtt a Ferencváros stadionjával szemben az új MVM Aréna, a leégett Körcsarnok és az eredetileg Taróczy Balázsnak készült, Vasas Pasaréti úti teniszcsarnok, amelyből nagyon szép kosárlabdacentrumot sikerült kialakítani. Nagy hatást tett rám a TF sajnálatosan ugyancsak leégett, fedett atlétikai csarnoka, amelynek padlózata több sportág versenyeire is alkalmas volt. A csarnok világítása pedig képes volt bármilyen fényhatáshoz úgy alkalmazkodni, hogy a teremben mindig egységes, árnyékmentes fényt tudtunk biztosítani.

– A korainak mondható befejezést követően nem hiányzott a játék?

– Hogy a kosárlabdázást ne hirtelen hagyjuk abba, hétfőnként az öregfiúk rendszeresen összegyűltek a Honvédban. Ez ment vagy tíz évig, mire a korábbi játékostársak szép lassan elfogytak. Mivel a labdát nagyon szerettem, s már előzőleg is teniszezgettünk Gremingerrel, Simonnal, Benczével, Schmitt Pállal és Buda Pista bácsival, így adott volt az irány. Később ezek a társak is ezért-azért abbahagyták, én pedig beépültem mások társaságába.

– Bizonyára az átlagnál jobb gömbérzéke volt, amit a kosárlabdázást követő, másik választott sportágában, a teniszben is szép sikerekre váltott.

– Nem panaszkodhatok. Elsősorban a párosban elért eredményeim kívánkoznak előre. A legsikeresebb a 2018-as esztendő volt, mikor a Nemzetközi Tenisz Szövetség (ITF) világbajnoki tornáján korosztályomban a második helyen végeztem Szentirmay Erzsébettel párban. Az év végi világranglistán pedig egyéniben elsőnek rangsoroltak.

– Néhány éve működik egy új kezdeményezés, a Kosárlabdázók Klubja. Erről mi a véleménye?

– Hasznosnak tartom. A fiam, Judik Béla Farkas Attilával párban szervezi ezeket az összejöveteleket. Oda is lenne egy érdemi javaslatom: ezen alkalmakkor jó lenne a régi kosarasok közül mindig felkérni valakit, hogy a saját sikeres szakmai- és életpályájáról tartson rövid, gondolat-, vagy vitaindító előadást.

Egyébként is szívesen ápolok minél többekkel baráti kapcsolatokat, de ebben a körben politikai hovatartozás nem jöhet szóba. Olyanok állnak közel hozzám, akiknek megfelelnek a kereszténységről, a hit fontoságáról, a hazaszeretetről és a nemzeti hovatartozásról vallott elveim.

– Hogyan ünneplik meg ezt a ritka jubileumot?

– Szerencsére hatvanhat évnyi házasság után nagy és összetartó családom van, amelyben három gyermekem révén kilenc unokámnak és tizenkét dédunokámnak örülhetek! Mivel ilyen népes családot sehol nem tudunk fogadni, ezért Pannonhalmán kibéreltünk egy olyan kulcsosházat, ahol egészen vasárnap délig maradhattunk. A családtagok itthonról és külföldről folyamatosan érkeztek; volt olyan óra szombaton, amikor huszonöten-huszonhatan voltunk együtt.

Szöveg: Jocha Károly (jochapress)
Fotó: jochapress

Címkék: kosárlabda,interjú,főiskolai világbajnokság,jubileum

Archívum

Egyetem

Felvételizők

Hallgatók

Oktatás

Tudomány

Hírek