Vajon milyen lehet egy ünnepség az 1848–49-es szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján, 2015-ben? – tettem fel magamnak a kérdést a Testnevelési Egyetemen rendezendő eseményre igyekezve. Nos, alig egy órával később megkaptam a választ: éppen olyan, mint amilyenre nem számítottam, és amely után az intézményt elhagyva katartikus élmények kavarogtam a fejemben.

Az előadásra készülő fiatal lányok és fiúk eleve tökéletes összképet varázsoltak. Tiszta tekintetűek, sportos alkatúak valamennyien, a legapróbb nyoma sem volt a telefon nyomkodásában vagy a sportolás elhanyagolásában meggörnyedt nyaknak, hátnak, szóval jó volt rájuk nézni.

Aztán elkezdődött maga a műsor...

A tüneményes Nemerkényiné Hidegkuti Krisztina által összeállított produkciót képtelenség szavakkal visszaadni, de azért teszek rá egy kísérletet. A verset szavalók szép kiejtése, a zenei összeállításra látványos tornaelemeket elővezető leányok bemutatója, valamint a néptáncot járó fiatalemberek teljesítménye egyaránt a napjainkban méltánytalanul elhanyagolt emberi értékek csillogásával töltötték meg az aulát, nem is beszélve az éneklőkről.

Vránics Ildikó és Ekanem Bálint külön-külön, majd együtt énekelve is olyasmit művelt, amit valószínűleg kevesen tudnak: képesek játszani a hallhatóság érzelmeivel, érzéseivel. Az viszont egészen biztos, hogy nem kell "bóvliműsor" mentorának lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, kivételes tehetségű fiatalokról van szó. Merthogy tényleg tehetségesek, csakúgy, mint a többi szereplő.

"Szabaddá tettem a hallgatók számára ezt a csütörtöki napot, hogy lehetőség szerint minél többen el tudjanak jönni az ünnepségre – mondta a vastapssal záruló előadást követően Mocsai Lajos, a Testnevelési Egyetem rektora, a magyar kézilabdasport emblematikus figurája. – Csodálatos műsor volt, minden pillanatát élveztem, borsódzott a hátam. Ez a csaknem egy óra is rámutatott, hogy milyen erő és tehetség lakozik az intézményben. Egyébként valamennyi előadásunk magas színvonalú, s mint a sportolók, mindig arra törekszünk, hogy legközelebb még jobbak legyünk."

Mintha 1848 szellemének megidézése közben az előadók és a mintegy háromszáz fős hallgatóság kinyújtotta volna kezét egymás felé, imígyen jelezve: igen, ez a mi világunk.

Élmény volt benne élni.

Kamler János