Dr. Kemény Dénes, olimpiai bajnok vízilabdaedző március 13-án tartott előadást a Klebelsberg Kuno Szakkollégium hallgatóinak.

Az előadáson lehetőségünk volt dr. Kemény Dénes, a háromszoros olimpiai, kétszeres Európa- és világbajnok vízilabdaedző, korábbi játékos, hivatásos állatorvos és egyetemünk tanárának szavait hallgatni. Előadásában betekinthettünk, hogy a számos, sportágban elért sikerhez milyen a háttérben nem látható részletre van szükség.

Először is röviden összefoglalta saját játékoskarrierjét, illetve állatorvossá válásának történetét. Ezután kezdődött, amire mindannyian vártunk. Előadását saját tapasztalatai és emlékei alapján mondta el. Ámulva figyeltük. Már az elején hangsúlyozta, hogy szerinte minden, amit elért az edzői pályafutása alatt, az saját, azokban az időkben teljesen rendhagyó gondolkodásának és terveinek sikere, de mindezekhez szerencsére ott volt sok nagyon alázatos, óriási tehetség. Minden részt egy kulcsszóval indított: szív, akarat, csapat és még számos frappáns kifejezés. Az edzői szerepet többször is kiemelte. Az akkori sportéletben nagyon sok edző féltékenyen őrizte saját berögzült módszerét, egymás között nem osztották meg a tudást, és kevés hajlandóságot mutattak a tanulásra, fejlődésre. Dr. Kemény Dénes azonban teljesen máshonnan közelítette meg a munkáját. Elmondta, hogy több sportág, főképpen sajátja edzőihez fordult kérdésekkel, majd ezekből, valamint saját maga és a csapata fejlesztésével próbálkozott, sikeresen.

Emellett, más edzőktól eltérően, sokkal nagyobb súlyt fektetett a csapat összhangjára és felépítésére, mint arra, hogy a legnagyobb sztárokat vigye a válogatottba. Pályafutása során többször kapta meg azt a kritikát, hogy rosszul döntött egyes játékosok beválogatásával vagy kihagyásával. Elmondta, hogy számára sosem a lőtt gólok vagy lehengerlő teljesítmény, hanem a rendszerbe való beilleszkedés volt a legfontosabb.

Az edző és játékos kapcsolata szintén nagy hangsúlyt kapott az előadásban. Míg egy fiatal csapatban egyértelmű a játékosok és az edző szerepe, egy világszintű válogatott esetében már ez kevésbé. Több esetet is említett, amikor feszültséget okozott egy csapaton belül a szerepek nem tisztázása. Erre különösen ügyelt, mind a válogatott, mind klubcsapatai esetében. Ez persze nem azt jelentette, hogy minden tökéletesen folyt volna, hogy ne lettek volna összefeszülések és viták játékosok vagy edzők között, de sosem volt semmilyen drasztikus vége egyetlen hasonló esetnek sem. Számára a megoldást a kellő távolság megtalálása és egy erős csapatkapitány jelentette. Elmesélte egy történetét, ahol két, ugyanazon a poszton játszó játékosa hevesen vitatkozott a vízben, Ő közbeszólt, majd berekesztette az edzést. Később pedig a csapatkapitány közölte vele, hogy „Edzőbá, majd mi intézzük”. Ekkor jött rá, hogy neki elég a saját feladataival foglalkoznia, a többit pedig intézik a játékosok egymás között.

Ami viszont igazán naggyá tette a csapatot, az maga a csapat és a játékosok. Természetesen kimagasló teljesítményük is sokat tett hozzá, de nem ezt emelte ki, hanem a csapattársak viszonyát. Gyakran előfordul a rivalizálás adott pozíciókban játékosok között. A kapusokkal szemléltette a példát. “Ha én kapus vagyok és a kispadon ülök, akkor minek szurkolok? A társamnak, hogy jól védjen, viszont akkor sosem kerülök pályára, vagy annak, hogy hibázzon és én játszhassak?”. Elmondása szerint akkor érezte a leginkább azt, hogy sikeres, amikor egy-egy védést vagy gólt, az éppen eredményes játékos csapaton belüli riválisa szerzett és mégis a padon ülő társ örült és szurkolt a legjobban. Ez volt az a hozzáállás, amely a nemzet aranyait, a nemzet aranyaivá tette.

Összegezve, egy briliáns mester előadását hallhattuk. Tökéletes ösztönzést adott a jövő edzőinek, hogy a tanulás, a fejlődés és a kitartó munka, na és persze a csibészség az, amivel olyan eredményeket lehet elérni, amelyre egy egész ország büszke lehet.

Beszámolót készítette: Bujdos Áron

Klebelsberg Kuno Szakkollégium hallgatója