Beválasztották a Magyar Torna Szövetség Halhatatlanok Klubjába dr. Kalmár Zsuzsannát, a TF Torna, Ritmikus Gimnasztika, Tánc és Aerobik Tanszék vezetőjét, aki sosem távolodott el a tornától, és nemcsak a TF-en, hanem a hazai tornasportban is igyekezett jó irányba tartani a hajót.

Mi futott át rajtad, amikor átvetted az elismerést?
Lepergett előttem a múlt. Nagyon jólesik az elismerés, egyfajta visszajelzés, hogy valamit megfelelően csinálok. Hatéves korom óta benne vagyok a sportágban, voltam tornász, edző, szövetségi kapitány, szakágvezető és nemzetközi pontozóbíró, a TF-en pedig jó ideje oktatok, illetve 2019 óta tanszékvezetőként is dolgozom. Már általános iskolás koromban tudtam, hogy pedagógus és edző szeretnék lenni, és ezt a tervemet végig is vittem. Soha nem tértem le erről az útról, nem volt mellékvágány az életemben, mindig is a torna állt a középpontban. Mindenképpen szólnom kell Lukács Józsefről, aki edzőm, majd kollegám volt, életem eddigi legmeghatározóbb szakmai és emberi támasza is egyben.

Sosem volt kísértés, hogy mással foglalkozz?
Voltak ugyan nehéz időszakok az életemben, de soha nem ért olyan erős hatás, ami miatt úgy döntök, hátat fordítok a tornának. Pályafutásom során mindig „szembe jött” egy új lehetőség, amivel élni tudtam, ráadásul olyan tanítóim és mestereim voltak – Karácsony tanár úr, Hamza tanár úr vagy éppen Hamar tanár úr –, akik mindvégig ösztökélni tudtak, és megerősítettek abban, hogy jó úton haladok. Ahhoz, hogy megbirkózzak a különböző kihívásokkal, szükség volt erős belső késztetésre és önbizalomra is. Bár utóbbival néha-néha hadilábon álltam, az élet végül engem igazolt.

Két fontos feladatot is ellátsz egyszerre: tanszékvezető vagy és a női tornaszakágat is te vezeted immáron hetedik éve. Hogyan látod az elmúlt időszakot?
Természetesen mindkettőt hosszabb távlatban kell értékelni. Egy évre rá, hogy átvettem a tanszék vezetését, beütött a koronavírus-járvány, majd el kellett költöznünk, új tornacsarnokot kellett választanunk, ami rengeteg megoldandó feladatot hozott maga után. Ilyen körülmények kötött például igazi kihívás volt megtartani a követelményrendszert. Újabb nehézség, hogy ezen a nyáron vissza kell költöznünk, de hát többek közt azért vállaltam el a tanszék vezetését, hogy megoldjak ilyen feladatokat. „Erős” tanszék a miénk, a korábbihoz képest még többünknek van magas minősítése, és az idő során mi is „megfiatalodtunk”. Néha persze megkaptuk a kritikát a hallgatóktól, hogy túl kemények és szűk látókörűek vagyunk, ám ezen sokat dolgoztunk, és igyekeztünk igazodni a fiatal generációk elvárásaihoz. Szakágvezetőként eddig sem szóltam bele a szakmai munkába, de ha kikérik a klubok a véleményemet, természetesen elmondom. Edzői és nemzetközi bírói meglátásaimmal is tudom támogatni a fiatal edzőket, hiszen mindkettőben van tapasztalatom.

2028-ban rendezik a Los Angeles-i olimpiát, ami két kérdést is felvet egyszerre: eddig két olimpián voltál pontozóbíró, ott leszel-e a harmadikon? Továbbá, mit várhatunk női tornászainktól?
Az első kérdésre a válaszom: nem tudom. Bár eddig életem során több mint negyven olyan nagy versenyen dolgoztam pontozóbíróként, mint az olimpia, világbajnokság, Euróba-bajnokság, Universiade és az Európai Olimpiai Játékok, az ötkarikás játékokon jóval kevesebb bíróra van szükség, mint a vébéken vagy a kontinenstornákon, ráadásul nagyon szigorú szűrőn kell átmenni ahhoz, hogy valaki az olimpián is ott lehessen. A másik kérdésre is csak óvatos választ tudok adni, hiszen bár egyre több remek női tornászunk van – Kovács Zsófia, Székely Zója, Bácskai Csenge, Péter Sára–, jelenleg sérüléshullám sújt bennünket. Remélem, minél többen rendbe jönnek addigra, és akkor majd meglátjuk.